fbpx

Támogatást csak célzottan, reformot csak óvatosan

Készül az Európai Unió 2010-es költségvetése. A tervezetet benyújtó Európai Bizottság mellett az Európai Parlament is javaslatokkal készül, melynek felelőse idén Surján László. A Fidesz (EPP-ED) európai parlamenti képviselője szerint elsősorban a pénzügyi és gazdasági válság hatásainak enyhítésére kell összpontosítani, de mindent átható szempontként kezeli azt is, hogy az uniós forrásokat a megfelelő célra használják fel, valamint, hogy a tervezett reformok ne legyenek drasztikus, netán romboló hatással az európai társadalomra.- Az EurActiv.hu és az MR Pécs közös interjúja Surján Lászlóval

Ön készítette azt a jelentést, amelyben az Európai Parlament a 2010-es uniós költségvetés Bizottsággal foglalkozó fejezetének kidolgozásához ad iránymutatást. Milyen iránymutatásról van szó?

Az iránymutatás tavasszal került nyilvánosságra. Az volt a célunk, hogy az Európai Parlament még azelőtt megfogalmazza a maga prioritásait, hogy az Európai Bizottság elkészítené a költségvetés alapszövetét. A korábbi években ez a két folyamat szinte párhuzamosan zajlott, tehát elképzelhetetlen volt, hogy a Parlament javaslataira egy-két napon belül reagáljanak.
Azt kértünk, hogy a jelenlegi költségvetés vegye figyelembe az Európai Unió területén zajló jelentős pénzügyi és gazdasági válságot. A termelés jelentősen visszaesik, a munkanélküliség nő, egyes cégek elhagyják Európát az olcsóbb munkaerő, a kevésbé szigorú környezetvédelmi előírások és egyéb számukra kedvezőbb feltételek miatt.
Meg kellett vizsgálnunk, min és hogyan lehet segíteni. Az Európai Unió a költségvetés nagyjából egy harmadát az átlagostól elmaradottabb térségek felzárkóztatására fordítja, tipikusan gazdaságfejlesztési programok révén. Ezeket a pénzeket nagyon tudatosan kell felhasználni,  hogy csakis arra a célra lehessen fordítani, amely elérése érdekében azt az európai polgárok zsebéből kivesszük.
A Parlamentnek komoly felelőssége van a mind az adományozók, mind pedig a felzárkózásra törekvő régiókban lakó polgárok felé. Ha ez a pénz elkótyavetyélődik, akkor bizony baj van. Ez nem feltétlenül jelent lopást, viszont gyakran előfordul, hogy, bár a pénzeket az Európai Unió szabályai szerint lehetséges módon használják fel, de a célt mégsem szolgáló programok valósulnak meg belőle.

Ha fennáll a veszélye, hogy „a sok bába között elvész a gyerek”, miért vannak mégis tágan megfogalmazva a szabályok?

Azért, mert egy svédországi és egy magyarországi elmaradt térségnek nyilvánvalóan mások az igényei. Átlagtól elmaradt térség például az Egyesült Királyság területén is van, sőt, Luxemburg kivételével minden tagállamban vannak ilyen régiók. Az elmaradottság jellege, foka azonban területenként eltérő.
Ha „egyen-szabályozást” vezetünk be, azzal ellehetetlenítünk bizonyos térségeket. Már a nyár folyamán kiadtunk az EP nevében egy állásfoglalást, amelyben arra kértük a tagállamokat, gondolják át operatív programjaikat és „élesítsék be” azokat a válságkezeléshez szükséges irányokba.
Ez néhány tagállamban – köztük Magyarországon is – megtörtént, sajnos nem elegendő mértékben. De legalább jó irányba tettünk lépést, mert azt gondolom, most tényleg szükség van a munkahelyek megtartására, illetve létrehozására, amennyiben ennek megvannak a gazdasági alapjai. A meglévő termelés fokozását szintén elő kell segítenünk. Ez nyilván nem könnyű, ennek ellenére az újraélesítés továbbra is feladat, hiszen csak így tudunk elszámolni az adományozók felé.

A kutatás-fejlesztés az egyik olyan terület, amelyre több pénzt szánnak. Honnan kívánják elvonni azokat az összegeket, amennyivel ide több jut majd?

Az EU költségvetésében ez a kérdés nehezen értelmezhető. Itt ugyanis létezik egy keret-megállapodás arról, meddig terjeszkedhetünk, ám a kijelölt határig soha nem nyúlunk el. A Parlamentnek elsősorban az a törekvése, hogy ezeket az elméletileg létező, de gyakorlatilag csupán tartalék jellegű összegeket beállítsa a tényleges költségvetés körébe – a szakkifejezés kicsit furcsának tűnhet: a margóról hozzuk be a pénzt a főfogalmazás területére.
Az EP-ben eltöltött hat év alatt még nem láttam olyan sikeres módosítást, amely valahonnan elveszi a pénzt, és azt máshová csoportosítja át. Ez a nemzeti parlamentekre jellemző gyakorlat. Euroszkeptikus képviselők szoktak előállni ilyen ötletekkel, akik meg akarnak ölni bizonyos kezdeményezéseket, ám ezeket rendszerint már a Bizottság sem támogatja, nemhogy az egész plenáris ülés. Úgyhogy azt kell mondanom, hogy nem tudok felelni a kérdésre.
Az uniós költségvetési folyamatban úgymond virtuális pénzt valós pénzzé alakítunk azáltal, hogy a tagállamoktól befizetéseik valamelyest való megnövelését kérjük. De azért ne sajnáljuk túlságosan a tagállamokat! Ha az EP összes javaslatát megszavazzák, akkor sem kell majd minden 100 euró megtermelt értékből 1 euró 20 centet a közösbe adni. Ez alatt fogunk maradni, hiszen az idei évre rendelkezésre álló elméleti keretünk is csak 1 euró 13 cent. Egyetlen tagállam sem fog belesántulni, ha teszem azt 1 euró 10 cent körül fogunk végezni.

Hogyan szeretnék növelni a pénz elköltésének hatékonyságát?

A hatékonysági célt körülbelül három évvel ezelőtt fogalmazta meg a Parlament. Három év alatt jutottunk el oda, hogy az általam előterjesztett költségvetésnek már van olyan tétele, amelyben zárolunk pénzeket annak érdekében, hogy hatékonyabbá tegyük az elköltésre szolgáló irányelveket és politikát.
Ennek eszköze történetesen ez Európai Unió kommunikációs politikája, amellyel a képviselők nincsenek megelégedve. Miért is lennének, mikor az európai polgároknak alig-alig van fogalma az Unióban történtekről, még az érdeklődők sem túl tájékozottak.
A média azt állítja, hogy az emberek nem érdeklődnek, az emberek azt róják fel, nem is ismerik a kérdéseket: tyúk-tojás probléma áll fenn a nemzeti médiumokban.
Mindazonáltal uniós szinten jelentős összegeket költünk a kommunikációs politikára, de hol az eredmény? Az egyre csökkenő részvételi arányokon, az értelmetlenül és az emberek megtévesztése miatt elbukott népszavazásokon? Nyilvánvaló, hogy itt változtatni kell. Én ezt egy tartalékképzéssel próbálom szolgálni: nem akadályozni semmit, csak előbbre vinni a dolgokat. Jelen esetben a tartalékképzés ennek az eszköze.

Az uniós költségvetésnek nagyon jelentős részét teszik ki a mezőgazdasági kiadások. A következő hétéves költségvetési ciklusban a közös agrárpolitika és a költségvetés megreformálása egyaránt esedékes. Mik Magyarország kilátásai a változásokat illetően?

Hatalmas nézetkülönbségek uralják ezt a területet. Véleményem szerint Magyarország nemzeti érdeke az, hogy a mostani mezőgazdasági politika folytatódjék, és minél kisebb lesz a reform, nekünk annál jobb. Ez nemcsak Magyarországra, hanem az összes új tagállamra érvényes.
Jelenleg egy dotált, felülről vezényelt, szabályozott piac működik. Ezt sokan eredménytelennek tartják, viszont tény, hogy Európában árubőség van. Amikor mi a mezőgazdaságból élő emberek megélhetését biztosítjuk szövevényes, bonyolult és minden bizonnyal javítandó, reformálandó szabályokon keresztül, akkor ezzel egy olyan árszínvonalat tartunk fenn, amit a nem mezőgazdaságból élő emberek megélhetése szempontjából is mérlegelni kell. Ez az aspektus nem emeli az árakat, hanem épp ellenkezőleg: csökkenti.
Ha az árucikkeket támogatás nélkül kellene a piacra vinni, ennek okvetlenül áremelő hatása lenne. A támogatás tehát nem csak a termelést végző 3 százaléknak, hanem mindenkinek jó. Nyilvánvaló, hogy egyes országok adottságaiknál fogva többet kapnak, mások pedig kevesebbet, és ebből kifolyólag eluralkodik az önérdekek hajszolása. Ez nagyon helytelen magatartás. Az Európai Unió hajdani szolidaritásra, egymás kölcsönös megsegítésére felépített rendszere erodálódik. Ha tönkremennek a morális alapok, akkor az egész szerkezet összeomlása fenyeget.

Körvonalazódik-e már, hogy a KAP-reform hogyan fog leképeződni a költségvetésben és milyen változásokra lehet majd számítani?

Bizonyos tendenciák már most láthatók. A termékalapú és a földalapú támogatások éles kritikát váltanak ki. A vidékre irányuló pénzek egészének csökkentése nélkül a vidékfejlesztési kiadások fokozatosan nőnek a közvetlenül a mezőgazdasági termeléshez kötődő támogatásokhoz képest.
Komoly problémát jelent azonban, hogy az emberek elköltöznek a vidékről, a lakosság úgy urbanizálódik, hogy teletömik a városokat nyomortanyákkal, miközben ingatlanok tömege pusztul el, mert nincs lakója. Egy élhetőbb vidék érdekében, azért, hogy megérje az embernek a jó levegő és csenden környezet, még az utazás terhének felvállalása mellett is, infrastruktúra és pénz kell.
Az Unió szívesen ösztönzi ezt a folyamatot, tehát a támogatás a mezőgazdaságtól a vidékfejlesztés felé billen. Hogy a termékekkel mi lesz, hogy a külországokkal való versenyt hogyan oldjuk meg, az egyelőre tisztázatlan. Ha globálisan gondolkodunk, felvetődik, vajon nincs-e erkölcsi kötelességünk olyan országok felé, ahol például cukornádon kívül semmi mást nem tudnak előállítani. Ha ez a cukor bejöhet hozzánk olcsón, ragaszkodnunk kell-e a cukorrépa-termeléshez és a saját cukor előállításhoz, vagy részt vehetünk egy világméretű munkamegosztásban?
Én nem teszem le a voksot egyik oldal mellett sem, amellett viszont igen, hogy ha egy-két év alatt felszámoljuk egy területen a cukorrépa-termelést és cukorgyártást, akkor azokról az emberekről, akik ezzel foglalkoztak, gondoskodni kell.
E vonatkozásban jó és rossz példáknak is tanúi lehettünk. Mikor az EU úgy látta, hogy túltermelés van cukorból, és az Unión belül előállított cukor drágább, akkor megsegítette azt, aki azelőtt cukorrépát termelt és akkor váltott. Három év átlagának megfelelő támogatást kaptak azok, akik felszámolták a cukorrépát. Ha ők történetesen kukoricát vetettek, aminek adott évben felszökött az ára, hihetetlenül jól jártak. De ugyanúgy járhattak volna rosszul is, ahogy ez más esetekben meg is történt. Tehát óriási körültekintéssel kell eljárni, amikor valamilyen változtatást csinálunk.
Negatív példa a tejágazat helyzete, ahol a változás előkészítetlenül, felelőtlenül és túl nagy lépéssel történt. Egy francia képviselőtársam mondta, hogy náluk megszokott, szinte mindennapi jelenség a farmerek tüntetése, de ami most van, az egészen más. Hát erre az „egészen más”-ra kell felelnie az Európai Uniónak, és az Európai Parlament azon dolgozik, hogy értelmes felelet szülessen.

Ennek része vajon az is, hogy az EU jövőre többet fordít a versenyre? Vannak-e további területek is, amelyeknek megnő a jelentősége, amelyeket újra kellene gondolni?

Éppen a tejágazat támogatását lehetne példaként felhozni. A tavalyi szám 9 millió euró volt uniós szinten, ami gyakorlatilag a nullával egyenlő. Ez az összeg, ha elfogadják a Parlament javaslatát, 759 millió euróra fog nőni. Ez jelentős előrelépés.

Az előbb felvetett együttműködéssel, illetve harmadik világbeli országok iránti szolidaritással kapcsolatban utalnék a Nemzeti Fenntartható Fejlesztési Tanács nemrégiben megjelent Jövőkereső című dokumentumára. Ebben a szerzők az fejtegetik, hogy a szinte kényszeres növekedésre való törekvés helyett inkább az együttműködést kellene előtérbe helyezni. A növekedés mostanában az EU retorikájában is előkelő helyen szerepel, Ön hogy vélekedik erről?

Magánvéleményt tudok mondani e kérdésben. A problémának két megközelítése van. Alapvetően a növekedés-ellenes álláspontot képviselem. Azt gondolom, a mai világban rengeteg olyan árucikket gyártunk, amire semmi szükség sincs. Tudatosan tartunk fenn a vásárlási szokásokat és a piacot.
Egykor, ha például valaki tíz éven belül eladott egy német gépkocsit, azt már nagyzásnak tekintették, mert az autó 15-20 évig is működött, különösebb technikai problémák nélkül. Mint magyar ember, aki látja, hogy a magyarországi bérviszonyok rendkívül elmaradottak az uniós átlaghoz – különösen pedig a szívünkhöz – képest, nem látok más megoldást, mint az egyébként szintén elmaradt volumenű termelésünkben utolérni a többieket. Tehát a kérdésre adott válaszom kissé „tudathasadásos”.

Szűkítsük le kissé a kört: hogyan értelmezné a növekedési problematikát Magyarország szemszögéből?

Magyarországon 1990-ben olyan váltás történt, amelyet akkor ugyan több ország hasonlóan véghezvitt, de egyébként példa nélkül álló. A tervgazdaságból a piacgazdaságra tértünk át.
Azelőtt az egyetlen tulajdonos, az állam, oda sem adta azt a pénzt, amelyet egyébként adó formájában ráköltött az oktatásra, egészségügyre, közlekedésre és így tovább. Így polgárként nem is tudtuk ellenőrizni ezeket a folyamatokat, de nem is ez volt a cél.
A rendszerváltást követően a tulajdonos magántulajdonos lett, aki viszont már maga viseli az előbb említett költségterheket, relatív alacsony adózási szinten. Sopánkodhat, hogy neki még így is sokat kell befizetnie, de ez messze nem fedezi mindazokat a költségeket, amelyeket korábban az egyetlen tulajdonos tulajdonképpen kipréselt belőlünk azáltal, hogy nem adta oda a munkánk egyenértékét.
Magyarországon azonban a bérek ugyanazon a szinten maradtak. Úgy indítottuk el a tőkés gazdaságot, a kapitalizmus, hogy kifelejtettük a tőkét belőle! Ahhoz, hogy fel tudjunk tőkésedni, nem hitelekre van szükségünk, amelyeket elköltünk folyó kiadásokra, hanem valós tőkére, amelyet csak termeléssel lehet elérni.
Magyarországon nem látok más esélyt a talpra állásra, mint a növekedést. Ám ez különbözik attól, hogy a világnak globálisan át kellene gondolni a növekedési kérdéseket. Izgalmas jövőépítő feladat ez, csak kérem szépen, ne rajtunk kezdjék! Ez az üzenetem lényege. Igen, vissza kell fogni az értelmetlen kiadásokat, és lehet, hogy ehhez civil mozgalmak kellenek, mert úgy tűnik, a politika képtelen lesz rá.