Végveszély fenyegeti a közel-keleti keresztényeket

Hölvényi György, a munkacsoport társelnöke köszöntőjében elmondta: az utóbbi időben talán megfogyatkozott a remény az otthonaikat vesztett keresztények kilátásait illetően. Emellett az elmúlt hónapokban Európában is kézzelfoghatóvá vált a humanitárius válság számos következménye. A képviselő felhívta a figyelmet, hogy a Közel-Keleten az egyházi segélyszervezetek rendelkeznek a legtöbb tapasztalattal és információval arról, hogy miként lehet segíteni a sokszor utolsó reményüket is elvesztett, súlyosan traumatizált, és sokszor csalódott üldözötteknek.
 
Andrzej Halemba a drámai demográfiai tendenciákra rámutatva felidézte, hogy míg az első világháború előtt 20 százalék volt a Közel-Keleten a keresztény népesség aránya, ez ma már csak 4 százalékot tesz ki. A tulajdonképpeni kérdés tehát nem kevesebb, mint hogy a kereszténység bölcsőjében van-e még lehetőségük a vallás híveinek a túlélésre. Az igazgató a térségben szerzett személyes tapasztalatai alapján felhívta a figyelmet: a keresztények mára már sem Irakban, sem Szíriában nem számítanak egyenrangú állampolgárnak, kiszorultak a közéletből, és védtelenek a harcokban, hiszen ők az egyetlen közösség, amely nem ragadott fegyvert a polgárháborús viszonyok közepette.
 
Halemba atya a válsághelyzet elemeit ismertetve kifejtette, hogy a térségben fokozódik a fegyverkezés, az Iszlám Állam elleni küzdelemben hatástalannak mutatkoznak az eddigi nyugati katonai beavatkozások, emellett a sokrétű geopolitikai játszmák nagyban gátolják a valódi válságkezelést. Az igazgató felhívta a nemzetközi közösséget arra, hogy teljesítsék a támogatásra tett korábbi ígéreteiket, mivel eddig az ENSZ segélyezési programjainak keretében felajánlott forrásoknak csak mintegy 30 százalékát utalták ki ténylegesen. Az ACN ugyanakkor már 32,6 millió eurót költött a térségben segélyezésre az elmúlt öt évben. Az igazgató végül hangsúlyozta, hogy a Közel-Kelet totális destabilizációjának elkerülése érdekében békére van szükség, hiszen mind a szíriaiak, mind az irakiak szeretik hazájukat, és elsősorban otthon képzelik el családjaik és gyermekeik jövőjét.