Migrációs válsághelyzet

16-10-17 Conference on Family-11

Interjú Gál Kingával és Hölvényi Györggyel, az Európai Parlament képviselőivel

Gál Kinga és Hölvényi György európai parlamenti képviselő a migráció, a múlt, a jelen és a jövő összefüggésében, 2016 tavaszán, Strasbourgban átfogóan elemezte a népünket jellemző sajátosságokat, amelyek acélozták a magyar karakánságot, pallérozták az emlékezőképességet, élesebbé tették a tisztánlátást, erősítették a kollektív tudatot és az önvédelemi reflexeket. A tömeges bevándorlással kapcsolatban Kelet-Közép- és Nyugat-Európa politikai arénáiban eltérő reakcióknak vagyunk tanúi.Brüsszel cselekvésképtelensége következtében nyugaton biztonsági deficit keletkezett, napról napra sérül az öreg kontinens őslakosságának a biztonsághoz való alapvető joga. Gál Kinga, az Európai Néppárt alelnöke és Hölvényi György, az Európai Néppárt vallásközi párbeszédért felelős munkacsoportjának társelnöke nyilatkozott a migrációs válság kezelésére tett erőfeszítéseiről, feladatvállalásairól, annak reményében, hogy keresztyén örökségünknek, eszmeiségünknek, értékeinknek ne csak története, hanem jövője is legyen Európában és a Közel-Keleten.

A Bourbonokról azt tartották, hogy semmit sem tanultak, és semmit sem felejtettek. Milyen magyar álláspontot képviselnek az Európai Parlamentben – az éberségre ösztönöző történelmi traumáink, leckéink, tapasztalataink alapján – a migráció ügyében? Az Európai Unió nagyfokú tehetetlensége következtében megváltozott a biztonsági környezet. Milyen szerepe van ebben a nyugati politikusok Janus-arcúságának?

Gál Kinga: A magyarok éberségtudatát az elviselt történelmi terhek edzették, ami magában hordoz egyfajta lappangó tudást is. Úgy vélem, nemcsak ránk, magyarokra igaz, hanem a többi kelet-közép-európai népre is, hogy éberségre ösztönző tudásunk fokozottabb önvédelmi képességet ad. Közép-európai kollégáim hasonló magatartását tapasztalva jó érzéssel tölt el az a tudat, hogy nem vagyunk egyedül a migrációs kihívásokra adott válaszainkkal. Tizenkét éve szemlélem Brüsszelben a kelet-közép-európai közösség véleményalkotásától eltérő, a nyugati politikai kultúrát jellemző mechanizmusokat, amelyek híján vannak az ösztönös védekező képességnek. Sok mindent övez némaság, pedig az égető kérdések egyre jobban feszítik az embereket. Válaszadás helyett, sok esetben, a vezető elit mindinkább elszakad a valóságtól. Ez politikai vákuumot idéz elő, amit kihasználnak, és a maguk javára fordítanak a szélsőséges pártok. A parlamenti vitákat hallgatva gyakran megfogalmazom, hogy a baloldal, a zöldek és a kommunisták álomvilágban élnek, a megoldás tekintetében csupán vizionálnak.
Hölvényi György: A közel-keleti válsággal és az abból következő bevándorlással kapcsolatosan már a kérdések sem egyszerűek, még kevésbé a válaszok. A helyzet rendkívül összetett és veszélyes. Könnyen tévútra vezethet, ha leegyszerűsítjük a válaszokat. A nyugati politikusok egy része – a vélt vagy valós jó elérése érdekében – háttérbe szorította, figyelmen kívül hagyta a legfontosabbat, a polgáraik biztonságát garantáló alapvető követelményeket. Ezt a szemléletmódot nem fogadták el a visegrádi államok, köztük Magyarország sem.
Brüsszel nemcsak a népvándorlás ügyében, hanem más esetben is úgy gondolja, hogy amikor megoldásra van szükség, az Európai Unió mint intézmény – hangsúlyozom intézmény, és nem mint szövetség vagy elképzelt közösség – képes érvényes választ adni, miközben nem így van. Meggyőződésem, hogy az intézményrendszer a jelenlegi formájában, érvényben lévő jogi keretei között alkalmatlan a közel-keleti demográfiai és gazdasági válságot reálisan értelmezni, valamint befolyásolni a bevándorlási folyamatot. Ezzel szervezeti és nem kritikai megjegyzést tettem. Nagy szakadék választja el a szándékot a valós lehetőségektől.

G.K.: Az unióban a  közös döntéshozatal egyszerű, ha minden rendben folyik. Baj esetén azonban, amint azt az egymást követő válságok mutatják (előbb a pénzügyi, a gazdasági, majd a mostani migrációs válság) egyszeriben nehezen találják a közös megoldásokat.

H.Gy.: A vezetők vészesen eltávolodtak az európai realitásoktól. Nem valamiféle számítástól vezérelve, hanem maga az intézmény esett önnön kreálta csapdájába, mivel az elit – politikai vállalásaiban – meg akarja spórolni a huszonnyolc országgal történő előzetes egyeztetést. A központi bürokraták a migráció kérdésében is úgy próbálnak rávilágítani a problémákra, hogy közben képtelenek valós megoldást kínálni.

2015 augusztusában vált nyilvánvalóvá, hogy nem menekült, hanem bevándorlási kérdéssel állunk szemben, jóllehet a migránsok között vannak menekültek is. Azzal, hogy a bevándorlást az általános európai terminológia napjainkban is menekültügynek nevezi, a legnagyobb hátrány éppen a valódi menekülteket éri. Több tényező elválaszthatatlanul összekeveredik: a menekültügy, a gazdasági alapú elvándorlás, az egyes nyugat-európai országok demográfiai és munkaerőpiaci helyzete.

G.K.: Nyugat-Európában álságosan igyekeznek elhitetni a közvéleménnyel, hogy a beáramló tömegek megoldást kínálnak a demográfiai problémákra. Valójában azonban nő a munkanélküli segélyen élők száma. Nem megoldották, hanem elmélyítették a krízist, s erről hallgatnak. Közép-Európában a történelemi sajátosságok és viszontagságok közepette számtalanszor tapasztaltuk, hogy nem feltétlenül igaz, ami a lapokban megjelenik. Megtanultunk olvasni a sorok között. A nyugati sajtót sokáig csalhatatlannak hitték a hírek fogyasztói, és igazságként fogadták el, amit a vezetők feltálaltak a nagy média-felületen.

A régi alapvetések átértékelése a migrációs helyzet okán következett be. Az emberek ráébredtek, hogy a különböző hírközlő csatornák meghamisítják a tényeket, más fókuszból láttatják az eseményeket, elferdítik a valóságot. Megfigyelhetjük, hogy a nyugati híradók rendszerint szenvedő, a kontinensünkre igyekvő gyerekeket és nőket mutatnak, jóllehet a beáramlók többsége, nyolcvan-kilencven százaléka fiatal vagy középkorú férfi. Ki kell mondanunk: Európa veszélyben van.

Míg Nyugat-Európában az individualista társadalmi modell a meghatározó, az iszlám világot erős közösségtudat jellemzi. A muszlimok képesek integrálni a környezetükben élő európaiakat. Kelet-Közép-Európában jóval markánsabb a mi-tudat, mint Nyugaton. Lehetséges-e hazánkból exportálni ebből az értékes „portékából”?

G.K.: Érdekes felvetés, és biztos, hogy magunkból kell kiindulnunk. Ha képesek leszünk megmaradni erősnek és közösségnek, akkor ez a kép a legjobb exportcikk, vonzó megoldás. A második világháború utáni Nyugat-Európát az a felfogás jellemezte, hogy akkor fogyaszt az egyén legtöbbet, akkor befolyásolható a legjobban, ha kizárólag önmagára gondol: az én érdekem, az én életem stb. Ebbe a modellbe nehezen fér bele az idős szülő, a több gyermek. Egyre inkább belefér azonban a kutya, a házi kedvenc, mert azok nem jelentenek konfliktusforrást. Meghatározóan terjed az az életvezetési elv, amely szerint nem feltétlenül kell családot alapítani, elég, ha van barátom. Kilúgozódott a felelősségvállalás fogalma és tartalma, csakúgy, mint a közösséghez tartozás igénye. Atomizálódtak az emberek.

A no-go negyedek lakossága a többségi társadalomtól eltérő szociokulturális közegben él. Az ott született harmadik, negyedik generációs muszlim fiatalok között könnyűszerrel toboroznak a szélsőséges, a radikális eszmék követei.

G.K.: A terrorizmusra és a radikalizációra gondolva aggályosnak tartom, hogy miközben erősödik az énközpontúság, az egyéni jóléti társadalmakban régóta léteznek leszakadó rétegek, különösen a bevándorlók között. A nagyvárosokban gettószerűen, az anyaországból hozott szabályok szerint élnek. Míg körükben az elszegényedés, a munkanélküliség, a bűnözés jelenti a hétköznapi valóságot, szembesülni kényszerülnek azzal a ténnyel, hogy létezik egy földrajzi értelemben nagyon is közeli, ám számukra elérhetetlen életforma. A többségi társadalomtól leszakadt, a feleslegesség tudatával, az élet értelmetlenségével szembesülő embereket, elsősorban a fiatalokat könnyű a szélsőséges ideológiákkal megfertőzni. A közöttük beszervezést végző terroristák az egyénben lévő űrt igyekeznek kitölteni, és kihasználni marginalizálódott helyzetüket, amikor azt ígérik, hogy ha közéjük állnak, lesz értelme az életüknek, a holnapjuknak, mindannak, amit a jövőben cselekszenek. Befogadja egy csoport, amely őket fontosnak tartja, s magasztosnak vélt célokért, ügyekért harcolhatnak. Elfogadhatatlanok ezek a tudatot befolyásoló módszerek, amelyekkel megtévesztik az élet értelmét és célját kereső ifjakat, akik természetesen mit sem számítanak nekik, s könnyen feláldozhatóak.

Nagyon fontos, hogy mi megy végbe a migránsok lakta negyedekben, de nincsenek információink arról, hogy mi történik az ott élő családokban, mecsetekben, közösségekben. Elképesztő, mennyire nem tudunk semmit erről, csupán annyit, hogy kialakult mellettünk egy párhuzamos társadalom, egy olyan világ, amelyet – ha ellenségessé válik – Nyugat-Európa képtelen lesz kezelni; öröksége, értékei belülről fognak tönkre menni.

H.Gy.: A nyugati integrációs törekvések és ezek formái csőd közeli állapotot mutatnak. Úgy fogadunk be milliós tömegeket, hogy nem irányítjuk a beilleszkedés folyamatát, hanem rábízzuk azt az életre.

Milyen gyakorisággal és hőfokon ütköznek a vélemények az Európai Parlamentben a szociális ellátórendszer vívmányait élvezni akarók és a valódi menekültek ügyében?

G.K.: 2015 júniusa óta menetrendszerűvé váltak a havonta ismétlődő nagy migrációs viták. Az eltelt idő ellenére sem erősödött a reális felismerés számos nyugat-európai képviselőtársamban. Egyenlőségjelet tesznek a migráns és a valódi menekült közé. Hiába minden józan érvünk, képtelenek elismerni – jóllehet a felmérések alapján nyilvánvaló –, hogy a kontinensünkre érkezők elenyésző százaléka jogosult menedékre. A háború, a vérengzés elől menekülők minden apró jótettnek örülnek, minden segítséget megköszönnek. A gazdasági migránsoknak azonban a nyugat-európai jóléti modell kínálta lehetőségek kellenek. Németország, Nagy-Britannia, Svédország a céljuk, ahol nem feltétlenül akarnak vagy tudnak megjelenni a munkaerőpiacon, mivel úgy gondolják, alanyi jogon, státusukból fakadóan segélyek, juttatások illetik meg őket.

H.Gy.: A fiatalok – Európa közvetett ráutaló magatartása következtében – meghívottnak érzik magukat, és ebből a szempontból mindegy nekik, hogy valóban hívták őket vagy sem. Jönnek. Érkeznek emberek Sierra Leonétól kezdve Nepálig számos helyről, nemcsak a Közel-Keletről. Befogadásukkal a valódi menekülteket csapjuk be, és megtévesztjük mind az útra kelőket, mind Európa polgárait. Minél tovább tart ez, annál nagyobb lesz a baj.

Képviselő Asszony szakterülete a migráció, a terrorizmus, a határvédelem, a schengeni rendszer, az emberjogi kérdések. Hogyan vélekedik Európa határainak jövőbeni védelméről?

G.K.: Európa a világ számos pontján vállalt aktív szerepet: katonaságot küldött, harcolt az emberi értékekért, most azonban képtelen erőt felmutatni, saját határai védelmében. Rossz üzenete van annak, hogy éppen akkor nem tudja, mitévő legyen, amikor a baj a kapuinál van.

A migráció elindulásakor a vezető politikusok azt gondolták, hogy a helyzet kezelhető lesz. Nyilvánvalóan elszámították magukat, és amikor a roppant méretű embertömeg megjelent, például Németországban, már késő volt. Léteznek ugyan megoldások, amelyek részben enyhítenek a helyzeten, azonban a bevándorlókat újabb útvonalak keresésére ösztönzik. Így a részmegoldások sem működnek.

Líbiában ma működésképtelen az állam, miközben milliók várakoznak, hogy behajózhassanak kontinensünkre. Elejét kellene venni annak, hogy bevándorlók ezrei embercsempészeknek fizessenek, áldozattá váljanak, és a tengerbe fulladjanak. A politikai elit bűne, hogy nem tudjuk megvédeni a határokat, és nem fogalmazunk meg tiszta üzeneteket, miszerint Európa befogadóképessége véges. A jövőben újabb nagy népvándorlási hullám várható Afrikából, mivel az ott élőknek nem lesz elegendő ivóvizük és élelmük. Az európai döntéshozóknak előbb utóbb ki kell nyilvánítaniuk, hogy megvédik vagy sem a határainkat. Továbbá egyértelművé kell tenni, hogy a bajt ott kell kezelni, ahol jelentkezik, nem pedig Európába behozni. Az okokat kell megszüntetni felelős fejlesztési és segélyezési politikákkal.

Képviselő Úr oroszlánrészt vállalt abban, hogy az Európai Parlament genocídiumnak minősítse az Iszlám Államnak a keresztyének és a kisebbségben élő népcsoportok ellen elkövetett rémtetteit.

H.Gy.: Bibliai jelmondatom „míg időnk van, tegyünk jót mindenkivel, leginkább pedig azokkal, akik testvéreink a hitben” (Gal 6,10). Tegyünk jót mindenkivel, de elsősorban azokkal, akikkel a hitünkben osztozunk. A menekültügy meghatározó kérdése, hogy mit kezd Európa a legszerencsétlenebb réteggel, a közel-keleti keresztyénekkel. Kisebbségi létüknél fogva, őket dobják ki először a hajóból, őket lökik hátra a sorban. A jazidok esetében sincs ez másként. Kollégáimmal arra törekszünk, hogy Európa képes legyen érdemi segítséget nyújtani nekik. Az Európai Parlament február 4-én fogadta el a népirtásról szóló határozatot – egy éve még elképzelhetetlennek tartottam, hogy ez megtörténhet.

Milyen konkrét, hathatós segítséget nyújthat az Európai Unió a Közel-Keleten? Jean Monnet, Európa atyja mondta, ha még egyszer kezdené, az oktatással kezdené. Hogyan látja megvalósíthatónak a szubszidiaritás elvét?

H.Gy.: Az Európai Uniónak nincs sem átfogó külpolitikája, sem védelmi politikája. Brüsszel elsősorban humanitárius vonalon képes eredményeket elérni. Sok százmillió eurót szán az oktatásra.

G.K.: A ténylegesen menedékre jogosultak nagy része napjainkban is a közel-keleti menekülttáborokban él. Elenyésző töredékük vándorol tovább.

H.Gy.: A valódi menekültek zöme nincstelen, soha nem lesz pénze arra, hogy elhagyja a menekülttábort, akik mégis megteszik, azok sem kalandorságból vállalkoznak az útra. A táborokban több százezer gyerek nem jár iskolába, egyetemre, jóllehet az oktatás stratégiai cél. Egyszerűbb a taníttatásuk ott, ahol a táborokban pedagógusok is élnek. Nagy dilemma, hogy új iskolákat hozzanak-e létre, vagy a meglévő, helyi oktatási keretek között folyjék a munka.

Hangsúlyoznom kell azt is, hogy százezrével élnek olyan férfiak a táborokban, akik régen aktívan dolgoztak, jelenleg azonban tétlenül telnek a napjaik, aminek beláthatatlan mentális következményei vannak. Európa képes lenne az oktatás és a foglalkoztatás terén segíteni a menekülttáborokban élőknek, a migrációs válság azonban elvonja a figyelmét, és elveszi az erejét. Jóllehet az oktatás és a foglalkoztatás a szülőföldön – vagy annak közelében – maradás feltétele. Sokkal nagyobb lehetőségek vannak a helyben segítés hatékony módjainak megtalálására, a bajok lokálisan történő orvoslására mint gondolnánk. Európai parlamenti képviselőként célom, hogy Brüsszel mindezt európai összefüggésekbe ágyazva végezze.

Nagy kérdés, vajon az emberek meddig képesek elhinni, hogy egyszer visszatérhetnek szülőföldjükre, amelynek pusztulásáról, a bombázásokról naponta érkeznek hírek. A hazatérésre akkor van esély, ha a régióban maradnak. Ellenkező esetben az ottani társadalmi struktúrák felbomlásával, megszűnésével kell számolni, hiszen azok a migránsok, akik eljutottak Európába vagy az Egyesült Államokba, soha nem fognak visszatérni az anyaországba.

Képviselő Úr a CHREDO nemzetközi civil szervezet meghívására áprilisban Libanonba, Szíriába és Irakba látogatott. Milyen humanitárius céllal kelt útra a nemzetközi delegáció? Kikkel találkoztak, és milyen tapasztalatokra tettek szert a közel-keleti keresztyén egyházak áldozatvállalását látva?

H.Gy.: A régóta tervezett jószolgálati, tényfeltáró útra a kitűnő politikai és egyházi kapcsolatokkal rendelkező, párizsi székhelyű CHREDO alapítvány európai parlamenti képviselőket és francia politikusokat, egyiptomi, líbiai, szíriai és iraki keresztyéneket hívott meg, hogy közvetlenül győződjünk meg közel-keleti hittársaink helyzetéről. Ellátogattunk menekülttáborokba, továbbá kormányzati, keresztyén és muszlim vallási vezetőkkel tárgyaltunk. A harmincfős küldöttségnek, az ígéretek ellenére, rajtam kívül nem volt más európai parlamenti politikus tagja.

Libanon – Szíriához és Irakhoz képest – a mindennapi nehézségek, a menekültek nagy száma ellenére a béke, a jólét országa. Bejrútban Bechara Butrosz Rai maronita pátriárka vendégeiként hiteles információhoz jutottunk a négy és félmilliós lélekszámú országban élő másfél millió szír és ötszázezer palesztin helyzetéről. Ellátogattunk egyebek között a zahléi menekülttáborba is, ahol a melkita katolikus egyházra roppant nagy segélyezési, ellátási, iskoláztatási és egészségügyi terhek nehezednek. A közel-keleti keresztyéneknek jóval több támogatásra lenne szükségük, mint amennyi jelenleg Európából érkezik.

A legfájóbb, hogy Európa, gazdasági érdekeiből fakadóan, képtelen a terrorizmust közvetett vagy közvetlen módon támogató, az Iszlám Államot „lélegeztető gépen” tartó országokat a legsúlyosabb szankciókkal súlytani. Senki ne gondolja, hogy a szélsőségesség és az ennek szellemében folyó toborzás spontán megnyilvánulás. Gibran Bassil maronita külügyminiszter nyomatékosította, hogy fizetett fanatizmussal állnak szemben. Nemzetállami szinten elengedhetetlen, hogy a keresztyének védelmét ne előzze meg semmiféle gazdasági érdek.

Libanonnal ellentétben, Szíriában egyetlen politikussal sem találkoztunk. A keresztyének továbbra is kitartanak Bassár el-Aszad mellett. Ha ő – Szaddám Huszeinhez vagy Moammer Kadhafihoz hasonlóan – eltűnne a közéletből, az a polgárháború elhúzódásához, a teljes összeomláshoz, a Krisztus-követők kiirtásához és kétezer éves kultúrájuk megsemmisüléséhez vezetne. A diktátorok nagyon veszélyesek, nyilvánvaló azonban, hogy az önkényuralomnál is létezik rosszabb állapot.

A háború sújtotta országok fölszabadított régióiban a fő kérdés, hogyan lesznek képesek az emberek együtt élni – ha kényszerből is – az Iszlám Állammal kollaboráló szomszédaikkal, azok leszármazottaival, akik valamilyen módon hozzájárultak a terrorista mészárláshoz. Malulában – ahol Jézus anyanyelvén, arámiul beszélnek – a muzulmán közösség néhány tagja árulta el, hol laknak Krisztus-hívő családok, ami vérengzéshez, kegyetlenkedésekhez vezetett. Az ősi keresztyén falut visszafoglalták a kormányerők. A harcokban Aszad elnök kétszáz katonája vesztette életét.

Az iraki Erbílben fogadta a küldöttséget Maszúd Barzani, az észak-iraki kurd autonóm régió elnöke. A függetlenségükért küzdő kurdok helyzete rendkívül összetett a központi hatalom, az Iszlám Állam és Törökország szorításában. Stratégiai cél, hogy ne azokon a keresztyéneken csattanjon az ostor, akik az autonóm területre menekültek. A tartós megtelepedés, a jövőbe vetett remény jele a nemrég alapított és felépített katolikus egyetem.

Az egyházak, a szeretetszolgálatok – egyes állami feladatokat átvállalva – saját csatornáikon keresztül nyújtanak segítséget. Nyilvánvaló azonban, hogy egy nélkülöző, kivérzett, menekültekkel teli országban sikeres projekteket csak helyi partnerekkel lehetséges megvalósítani, amire az egyházak a legfelkészültebbek, és nekik van a legnagyobb esélyük.

Hogyan foglalná össze feladatvállalása legfőbb üzenetét?

G.K.: A gyermekeink, unokáink jövője a tét. Hogy olyan marad-e Európa, amilyennek megörököltük; azokkal az értékekkel, amelyek kapaszkodót, eligazodást jelentenek generációk óta.

 

Forrás: Confessio – Krasznai Andrea