Vallásüldözés

20170127_ (201)

Európa felelőssége

2017. 01. 27.

Az összefogás új lehetőségei az üldözött és diszkriminált keresztény közösségek érdekében címmel konferenciát rendezett az Üldözött Keresztények Segítéséért Felelős Helyettes Államtitkárság Budapesten, január 26-27-én, amelyen felszólalt Hölvényi György, európai parlamenti képviselő.
Beszédét újszövetségi idézettel kezdte, Szent Pálnak a Galatákhoz írott leveléből: „Amíg tehát időnk van, tegyünk jót mindenkivel. Főképp hittestvéreinkkel.” Majd így folytatta:
„Azok a civil szervezetek, amelyek ma képviseltetik magukat itt, segíteni kívánnak a keresztény üldözötteknek. Nem szeretnénk megélni Magyarországon, Európa más részei se kívánják, hogy a mi korunkban tűnjön el a Közel-Keletről egy kétezer éves, bizonyos értelemben a kereszténységet is megelőző kultúra. De a kereszténység erőszakos háttérbe szorítása a világ bármely pontján elfogadhatatlan.”
Majd megemlítette, hogy Rétvári Bence államtitkár és Török Tamás helyettes államtitkár már felvázolta a magyar kormányzati cselekvés körvonalait és konkrét tetteit.
„Európai parlamenti képviselőként fontosnak tartom, hogy elmagyarázzuk a valós helyzetet, és közös cselekvésre késztessük európai honfitársainkat a keresztények megsegítése érdekében. A Közel-Keleten élők, de az afrikaiak is Európát egyetlen képződménynek látják. Számunkra talán szokatlan ez, akik különbséget látunk a Nyugat és a Kelet, az Észak és Dél között, s a különbség mentalitásban, gasztronómiai sajátosságokban és számos más téren megnyilvánul. Az említett térségek lakossága Európával kapcsolatban nem tesz ilyen distinkciókat.
Egységes keresztény Európára tekintenek a világ említett tájain, miközben mi tudjuk, hogy ez a kijelentés nem állja meg a helyét. Hogyan lehet egy vallástalanodó Európában a szenvedő keresztényekre fölhívni a figyelmet, különösen azok számára, akik nem osztoznak a hitünkben? Egy kereszténydemokrata politikusnak ezzel együtt kötelessége – és magamra nézve ezt így is gondolom – felhívni az üldözöttek sorsára a figyelmet. Ezt feladatomnak tekintem az Európai Parlamentben. S ehhez keresem – és találom meg, ezzel a kifejezéssel élve – a „harcostársakat”.
Ebből a szempontból a helyzet nem reménytelen. Azzal együtt, hogy egy közép-kelet-európai ember az Európai Parlamentben sokszor úgy érzi magát, mint a hetvenes-nyolcvanas évek Magyarországán. Mit jelent ez?
Akkoriban lehetett ugyan beszélni a vallásról, a kereszténységről, de nem volt ajánlatos. A kereszténység említéséből inkább hátrány származott. S döbbenetes, hogy a 21. század elején időnként ez az érzés kerít hatalmába az Európai Parlamentben is. Hogy ez az érzés valós-e vagy sem, olykor nehéz eldönteni.
Ilyen helyzetben mit tehetek? Ugyanazt, amit idehaza a hetvenes-nyolcvanas években. Összegyűjtöm a barátaimat, megpróbáljuk együtt hallatni a hangunkat. Hozzáteszem: a kelet-közé-európaiaknak mintha jobban működne a valóságérzetük, a veszélyérzetük, mint az elmúlt ötven-hatvan évben nagy szabadságban, nagy jólétben felnőtt nyugat-európai nemzedékek esetében.
Ez nem előny, nem hátrány, ez az adott helyzetet tükrözi. Mikor Európa bajban van – és bajban van –, azt mondhatom kereszténydemokrata politikusként, hogy érdemes ránk figyelni. Azért érdemes – s ez a konferencia is így jöhetett létre –, mert bennünk inkább működik a cselekvésre való hajlandóság.
Egyesek számára talán különös, hogy Magyarországon keresztények megsegítéséért felelős helyettes államtitkárság jött létre. Ebben valóban megmutatkozik valami egyéni. De mit tegyünk, ha a keresztényeket az egész világban üldözik, s Európa képtelen egységesen fellépni ez ellen. Ma sok barátunk van itt jelen, igaz, mások kissé furcsán tekintenek ránk.
Arról folytatunk eszmecserét, hogy tájékozódjunk, az egyházhoz kötődő civil szervezetek Európa-szerte milyen felelősséget tudnak vállalni gyakorlati téren.
2015-ben, a migránsválságot megelőzően jártam Észak-Irakban. Az a világ, az a terület, az ott élő emberek – minden széplelkűség nélkül – fogva tartanak, és rendszeresen vissza kell térnem, a segítségnyújtás szándékával.”
Az európai parlamenti képviselő ezek után hangsúlyozta: mindenki – a politikus, az egyházi vezetők, az ottan élő emberek és mindenki, aki segíteni akar, „helyzetben, sőt döntő helyzetben van. A következő egy évben dől el – és nem csak Észak-Irakról beszélek –, hogy mi fog történni. Ha nem térhetnek vissza tízezrek és százezrek otthonukba, akkor az iraki káld kereszténység megszűnik. Mindannyiunk lehetősége és kötelessége, hogy az ottaniak megsegítésében részt vegyünk.”
A képviselő ezek után más területekre, Libanonra, Jordániára és a világ többi, talán kevésbé emlegetett részére hívta fel a figyelmet. A nehézségek ellenére nem látja reménytelennek a helyzetet, s felidézte az európai parlamentben a keresztényüldözéssel kapcsolatban bekövetkezett hangsúlyváltozást.
„Ritkán éreztem magam olyan szerencsétlennek, mint amikor a hat különböző politikai beállítottságú frakcióval leültünk tárgyalni. Kezdetben nem értették, mit akarunk. Miért éppen a keresztényeket segítsék? Miért nem ezt vagy azt a másik csoportot? Amikor meghoztuk a keresztényüldözéssel kapcsolatos második vagy harmadik határozatot, vált kissé oldottabbá a légkör. Akkor érkeztek ugyanis az első hírek az ISIS pusztításairól: Palmyra lerombolásáról, a múzeumok értékeinek megsemmisítéséről. Érdekes módon ez érintette meg az addig távolságot tartó képviselőtársainkat; nem az emberek üldözése, hanem a kulturális örökség rombolása.
Ma már más a helyzet. Az Európai Parlamentben, amikor keresztényellenességről, a keresztényüldözésről esik szó, valamiféle egység mutatkozik, olyan formában mindenképpen, hogy nem divatos ellene felszólalni. S ezt jelentős eredménynek kell tekintenünk.”
Hölvényi György felhívta a figyelmet arra, hogy minden európai diplomatának, bármely országba utazzék is, kötelessége rákérdezni az ottani keresztények helyzetére. Ettől sajnos még messze vagyunk, állapította meg.
„Az Európai Parlament néppárti frakciójában politikai szinten elismerjük, hogy a vallási szervezeteknek, mindenekelőtt az egyházaknak társadalmat meghatározó szerepe van. De más frakciókban ezt meg kell magyarázni – sőt, vannak, akik tagadják az ilyen állítást.
Tőlünk nem kegyességet várnak, nem is ez a feladatunk. Azt várják választóink, hogy az együttműködés kultúráját és civilizációját mutassuk fel. Mit jelent ez? Azt, hogy képes vagyunk másokat meghallgatni. Az Európai Parlamentben – valamilyen szinten – az egész világ ügyei megjelennek. Ezen ügyek kezeléséhez saját, határozott értékrendre van szükség. De képesek vagyunk-e azokat is befogadni, akikkel bizonyos dolgokban nem, ám alapvető ügyekben egyetértünk?
Az úgynevezett európai semlegességnek, a másik oldalon az iszlám szélsőség jelentkezésének legnagyobb veszélye, hogy a kereszténység mellett az iszlám vallást is rombolja. Ennek a folyamatnak ránk vetülő következményeire Kelet-Európa – történelmi okoknál fogva – nagyobb érzékenységet mutat.”

A fényképen: Hölvényi György és Rétvári Bence államtitkár

Fotó: KDNP, Váli Miklós